Csak képzeld el ahogy a fekete sötétség körülvesz, s nem látsz semmit, nem hallasz semmit, csak apró ciripeléseket meg neszeket, de talán azt se és azt is csak beképzeled. Ahogy fekszel hanyatt fekve, fejedet a párnádra döntve lustán, csukott szemmel. Minden békésnek látszik csend van és csak ez a pár zaj töri meg néha néha a csendet. S mégis legbelül szinte ordítani tudnék. Ohhh hiszen ezt nem lehet, hisz éjjel van. Még a végén felkelteném az egész lakást s az egész blokkot. Cöh. nappal meg az a baj hogy bolondnak vagy gyengeelméjűnek néznének.
Érzem hogy egyszerűen sikítanék vagy ordítanék torokból mint azok az énekesek vagy csak úgy félelemből. Kiadni mindazt ami bennem van mindenféle gátlás nélkül, állatiasan, ősi barbár módon. Minden haragtól, bánattól megszabadulnék, de nem tudok. - Pszt!... Csendet, hisz éjjel van, s már aludni kéne. - De nem tudok, mivel az izgatottságom pattanásik feszül, s bánatom, keserűségem mardos. E két érzés mellett egyszerre nem lehet elaludni! Nem tudom valahogy úgy érzem egy hatalmas Nulla vagyok, pedig gy is túlteszek számos emberen, vagyis csak ezt szajkózzák, de igazából nem. Totálisan másnak érzem magam, egyszerre teljesen ostobának és egyszerre logikusnak. De az is lehet hogy már a zavarodottság szélén állok. Valahogy egyszerűen nehéz elfogadnom hogy semmiben sem vagyok kirívóan jó. Kreativitásban meg pláne nem. Lehet hogy túlságosan besavanyodtam.
Ezalatt a két év alatt, amit itt angliában töltöttem, teljesen megváltoztam. Persze pozitív irányba is, viszont érzem teljesen besavanyodtam, szarkasztikus vagyok túlságosan és teljes mértékben antiszociális. Egyszerűen elhidegültem a társaságtól, meg az egész társadalomtól.Igaz hogy minden nap jó pofát vágok mindenhez, de ezt kell tennem. Fel kell tennem a mosolyt és én egyszerűen belefáradtam. Belefáradtam az üres szavakba, a ki nem mondott vágyakba.
Én tényleg mindig megpróbáltam csak a pozitívumot mutatni és jó lenni másokhoz, de úgy néz ki most teljesen máshogy áll a helyzet. Ne értsetek félre, nem keveredtem komolyabb bajba csak egyszerűen kellemetlenül érzem magam a bőrömben. Valahogy más akarok lenni. Úgy érzem az emberek csak nyűgként tekintenek rám és ezáltal én is nyűgnek érzem magam. Egyszerűen fölöslegesnek érzem magam ebbe a világba. Mintha itt sem lennék. Vajon észre venné bárki is ha egyszer csak eltűnnék a szüleimen kívül? Aligha... Hisz most sem vagyok érdekelt mások számára. Igen, tartaléknak jó vagyok, de semmi másnak nem. Nem vagyok jó semmiben, humorom sincs, se nem leszek fuvola-művész, se nagy énekes, se író, s még film késztőnek sem vagyok elég jó. Akkor mi értelme van?
Tudom, hogy ez az írásom elég önző és csak sajnáltatom magamat, de válaszokat keresek a kérdéseimben a saját életemben, nem hogy másoknak adjak válaszokat az ő kérdéseikre. Mások megtalálják a lelkibékéjüket és eltudják teljes mértékben fogadni önmagukat, vagy mégis éreznek megbánást, bűntudatot?? Nem hiszem hogy én lennék az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd... És szánalmasan mentegetőzöm magamnak is és másoknak is elnézést kérve amiért, leírom e sorokat. De most komolyan, én csak le kellett írjam, ezeket a gondolatokat, de nem azért mert arra várok hogy valaki megsajnáljon vagy ilyesmi, hanem inkább magamnak.
Azért köszi, ha elolvassátok. :)
Azért köszi, ha elolvassátok. :)
